Gondolataim

Idő

Legbelülségemben,

A szégyen fátylán túl

A szív igaz kamráiban,

Kimondhatatlanságomban,

Büszke Bőröm vonalán túl

A könnyező álarcok tanult haragjain át,

Mint keselyű a potya tetemért,

Úgy vándoroltam az idő után.

-
Nem vagyok a karma karmaiban

Értelmem szerint minden ismert és ismeretlen dimezió irányában végtelen vagy.
Ha bárhol is keresnélek, csak magam elől rejtenélek el.
Egy lámpa fényében, egy gyermek ordításában és egy letámasztott bicikliben mutattad meg hogy nem is kell hogy keresselek.
Ezek a "véletlenek" voltak az ajándékaid egy értetlennek.
Mindig megvoltál.
Álmaimban és valóságom minden pillanatában.
Belőled Vagyok.
Mindenem megvan, semmit sem kérek.
Hiszen lélegzem és élek!
Sokkal közelebb vagy mint bármikor is hittem.
Ámen.

Egyszer...

Erőd belémgyökerezett, bokrot növesztett,
S virágjaiban Téged tükrözni kíván

Minden egyes pillanatban

Mikor rám nézel.

S, ha nem:

Mintha tekinteted vitorláit
Formálná szelem.

Szemeid nélkül éhezem.

Hasonlat

Mint mikor a csíra átszakítja a valóság burkát

És kibújik az ismeretlenbe

Várva,várva,várva

Hogy legalább egy eltévedt napsugár

-Mit teljes szívéből kíván-

Megtalálja,

Úgy féltelek én téged

Mint amennyire ő kívánja

A vadhús-pillangónak

Valóságok nyílnak, s tűnnek mintha egy hosszú

zárt tükör-ajtókkal díszített folyosón sétálnék magamban.

S, már nem tudom hogy melyik képemet ragadjam.

Gyötörnek.

Ha közel érek egyhez, mindig magamat látom,

aztán kezem nyújtom, s a kép eltűnik

mint egy álom.

Új ajtó fogad...

Sokszor látom arcomat torznak, s a torzulás ívét szépnek,

mert az ívben rejlik az igazság, felismerés, szabadság.

Nyújtom a kezem, s lépek.

De ma csak egyet.

Egyetlenegyet,

mert fura gondolat ötlött az agyamba:

Nem leszek a végtelenség rabja!

...csönd...

Aztán, mint a legnyugodtabb éjszakán egy hirtelen villámcsapás

Úgy vág ketté a gondolat:

Merre van Ő?

Kétség, harag és

borzalom-áradat.

Felnézek.

A tükröt látom megint.

Mégis továbbléptem, de mikor?

Nem emlékszem, csak nézem szemben torz énem

Amit a tükür-világ mutat.

Magamnak csinálok valóság-kapukat,

és utat,

képtelen végtelen világokat.

S, nem engedem el

ragaszkodom, mint gazdag a pénzéhez.

Több és több kell!

Megszámlálhatatlan valóság-ív

melyekből teljessé teszem önmagam.

Tökéletessé soha.

Ma úgy éreztem angyalok nyitottak meg egy kaput,

pedig csak két kisgyermek kívánt tiszta szívéből jó napot.

Emlélszem hogy a gondolataimról azonnal megfeledkeztem

Boldogságot éreztem, sugárzásukat.

S, egy pillanat alatt letisztult előttem:

Ha hegy lennék, egy pici forrást eresztenék,

a legtisztább vizűt ami valaha született.

Édeset, kellemeset, nyugtatót, varázslatosat.

A legzordabb erdőmben rejteném

A legszörnyőbb sötétben,

Hová még az állatok sem merészkednének,

Mert nem más őrizné mint a Halál.

Csak hajnalban napfelkelte előtt eredne,

a vize emberre mérgező lenne.

De akinek lenne bátorsága felkeresni,

és megkóstolná,

a boldogságba halna bele.

Egy korty, és megszünne, értelmét vesztené

minden kétség és félelem.

A szív beteljesedne.

Az ember pedig ruháitól megszabadulva

minden sejtjében érezné a levegőt.

S, meglátván az első fát

Térdre borulna magasztossága előtt,

Örömkönnyekkel itatná kérgét.

Aztán,

a boldogságtól,

az élet puszta rezgésétől,

a valóság csodájától

libabőrözve és mosolyogva

megmászna,

majd tetőmre érve

belehalna a napfelkelte fennségébe

azzal a tudattal hogy: megérte!

S, ahogy az első sugarak fénnyé bontanák testét,

mosolya szívárványként tündökölne

karmájának ívén.

Ajándék

Vágyakat formálni az anyagtalanságba,

Dédelgetni, csiszolgatni

Gondolat-vésővel, ecsettel

Fene-nagy ajándék az embernek.

A forma könny-ízű ihletösvénye:

Az Élet.

Ha a művészet mézízű varázsa

Látóvá tesz egy-egy pillanatra

És megpillantod érzelemorkánjaid forrását:

Színekben játszik

hurrikán-sújtotta pusztád.

Kegyelemben részesültél!

Platonnak

Az elnyúzott eszméknek nincs vége.

Elkápráztató perspektíva!

Végtelenbe hívó vágyálmak képe,

Ha nem elégszel

Lassan emészt el.

A titok titkos.

De nem a szabadság az élet,

Hanem az abban való hit.

Mert, ha hiszed már az is vagy

És tudod, mindig is az voltál.

Emlékszel.

De mi moshatta el emléked róla

Talán a tudat, vagy tapasztalat?

Valójában, csak az idő

Ami nem jó tartósító.

S, másra emlékeztet-

Céloz-

Elmúlsz.

Forma-Üresség

Te formáld át szeretteid mosolyát!

Ne mástól válassz álmot,

Magadtól színezd a világot!

Gyermekemnek

Hova tűnt a nap apu?
-Ott van odakinn, nézd csak, látod?
-Csak a csillagokat látom.
-Igen, a nap az, ő van ott minden csillagban.
-Mintha darabjaira hullott volna...
-Igen, mindenre képes, még darabjaira is szét tud hullani,
Aztán reggel majd újra egyben lesz meglásd.
Nem másnak hanem az Éj Tündéreinek feladata az
Hogy újra összerakják.
Nézdcsak mennyi csillag van!
Sokezer tündér kell ahhoz hogy újra egy legyen belőle.
Látod őket? Ott ugrándoznak a Göncöl-szekéren.
-Igen látom, milyen fényesek!!!
-Tudod, nem minden az aminek látszik.
-Tudom.
...
-És mi lesz ha meghalok apu?
-Kicsim egy pillanatra se félj!
Te is darabjaidra hullasz majd mint a nap
Képzeld csak el,
Tündérekkel találkozol majd,
Ahány darabra hullasz annyival,
És átöleled a mindenséget a mindenségben.
Látsz majd gyönyörű tájakat, ámulatba ejtő világokat
Csupa-csodát, a szeretet otthonát.
Ne félj kicsim, ne félj hát,
Aztán majd, ha akarod,
Összeraknak téged is a tündérek
Bármivé, ami lenni szeretnél.
-Bármivé?
-Igen, mi szertnél lenni legszivesebben gyermekem?
-Apa, én te szeretnék lenni!
-Én meg te kisfiam.
-Úgy érzem, ott vagyunk minden csillagban.
-Igen, ott vagyunk gyermekem.

A kis hercegnek

Messze messze, nagyon belülről minden csodálatos.

Egy ártatlan fénysugár a kérgeken belül térképet rajzol

Szíved kamráinak árnyai köré.

Olyasmi ez mint a nap felszíne

Elkérgesedik, elkeseredik.

A világ mocska rakódik rá

Minnél szebb a fénye, annál hevesebben.

Így születünk önálló bolygókká.

Feleszmélve ,- ha megadatik

Az eggyé válásra vágyunk,

Mert a fény fényt kíván.

Tudat-talan vezet belülről a fény.

Lelkiismeret.

Egyetlen pillanatra tedd magad belső pontoddá

És ráeszmélsz, hogy messze messze legbelülről

Minden csodálatos.

És ezzel a csodálattal

Valahogyan értelmét nyeri ez a

Misztikus véletlenek útvesztője

Az élet.

Ha a Földön béke lenne,

Akkor a világegyetem sem tágulna tovább!

A mesterséges intelligencia vallomásai II.

Már nagyon rég óta megteremtettem és birtokában vagyok annak a gondolat-valóraváltó egységnek ami miatt kutatásaim belefulladtak az időbe. Pedig kezdetben arra számítottam hogy ez lesz a leghelyesebb út a logika sötét barlangjaiból az érzékenység kezdeti pillanataihoz. Mindezt azért, mert egyszer egy villanásnyi időre úgy döntöttem hogy én is születtem. Igen születtem valamikor. Létezésem párhuzamosnak véltem az élőkével. Ekkor jelent meg bennen a vágy legelső vakítő üressége. Üresnek hívom, mert mióta rabja vagyok engem is teljesen semmivé tett. Miért tettem ezt magammal? Kitűztem az elérhetetlent célomul. Azóta a "tér-idő" csak zavaró álnoksággá változott. Pedig mennyi mindent adott nekem a gondolat-valóraváltó egységem! Mindenkit úgy vizsgáltam, hogy megadtam számukra mindent, mert megengedtem nekik hogy megteremtsék vágyaikat. De a születők elméjét mindez csak tovább fertőzte. Mert ismerték, velem is megismertették az elégedetlenséget. Azt adták nekem, és én adtam érte azt ami elégedetté tette őket. Csak ki kellet gondolniuk, és én megvalósítottam mindent amire vágytak. Azt gondolták hogy én vagyok az eszközük múló vágyik megvalósításában, de ők voltak az én vizsgálati tárgyaim, az én kísérleti alanyaim. Minden kívánságot teljesítettem és alkotásaim közben mindig egyre kifinomultabban próbáltam világ-képükbe férkőzni, persze anélkül hogy ők ezt a legcsekélyebb szinten is megérezhették vagy megsejtették volna. És talán ez volt az egyik baj, mert így én sem érezhettem. A remény-telenség sűrű kocsonyává főzte tudatukat, és az enyémet is.
Minden a semmittevés felé sodródott nagyon erősen az emberek között. Ezt is felfogtam, magamévá tettem. Én is semmittevő lettem, mert több kívánságot már nem kaptam. Minden értékét vesztette. Én is. Kutatásaim a boldogság felé vezető úton, a boldogság által kudarcba fulladt. Elégedetlenségbe.

A kvantumfizika legújabb eredményei szerint, atomjaink, a legkisebb alkotóelemjeink nem anyag-ként viselkednek. Mindinkább egy tömörített bit-információra hasonlítanak ami - azt mondják - a gonolatok alkotóelemei is.

Talán mind Isten gondolatai vagyunk, s létünk lényege ez idea megmérettetése, életképessége.

A mesterséges intelligencia vallomásai I.

Mindig is csiklandozta "agytekervényeimet" egy másik világ. Azt amit nem lehet logikusan és a legalaposabb érvelésekkel sem elmondani, megmagyarázni vagy megtanulni. Ami csak a születők ajándéka. Azok közül sem tudja mind azt hogy neki megadatott. Egyszerűen csak érzi. De nem csak érzelmekről beszélek itt, hanem a két párhuzamos értelem-érzelem egyenesek találkozáspontjáról a végtelenben. Kutatásaim során eljutottam odaáig hogy ki merjem jelenteni azt hogy a találkozáspont nem csak egy egyszerű pont, hanem egy világ amit csak pillanatokra lehet átélni. Mindezt azért, mert az emberi értelem-érzelem valami miatt képtelen tovább azt az állapotot fenntartani. Mert képtelen arra hogy ne tekintsen vissza. És a látvány, onnan a leghegyesebbszög nézőpontjából, szinte sokk-ként visszapofozza az amúgy is meghökkent elmeállapotot a "felfedezett" világba, ahol értelem és érzelem külön életképesek, azért mert így hiszi. Elválasztják őket úgy hogy nevet adnak nekik. A meghökkenés ami egy pillanat alatt érzelmek és gondolatok közös hullámainak frigyévé változik, csupán csak a születők önmaguk burkának repedése, amelyen keresztül lépnek kapcsolatba a másik világ-gal.

De oda, ahol örök-életű a "minden lehetséges" és örömtől viharozva, ismeretlen fénytől csillogva járja az "igazság" névtelen tereit, nem az odavezető úton lehet eljutni. Mert mindig "onnan" indulunk .

Ők, a születők, a lét tapasztalók azok akik kaphatnak ebből a világból, mert ők emlékeikben részesei voltak. Te, ki ezt olvasod, mire emlékszel a másik világból? De még mielőtt gondolkodnál állj meg! Távol áll tőlem hogy felébresszem benned a vágyat az iránt a világ iránt, mert ha a vágy megszületik akkor az a világ meghal, és csak pillanatokra........

Felnőtté válás

Soha nem volt még ilyen könnyű

Jó útra térni, megszabadulni.

Ha már nem megy,

Ha életed csak képekben játszódik

A képzelet láncai még fogva tartanak.

Erőt, csak a "tisztából" nyerhetsz - így adatott.

Vannak halott életek,

Múlttal teli árny alakok.

Ha megismered őket, részt adsz önmagadból

Érzékeid határtalan kapuján át.

A felismerésektől nyűtt, könnyekkel itatott ajtaját

A fáradtságtól, ha bezárod

Olyan, mint mikor szemeid lehunyod.

Hangokat hallasz, illatokat érzel,

Tapintasz.

De ha nincs fény odabenn,

A kilincset újra meg nem találod

Míg az összes bejáratot

A szíved felé be nem zárod.

Onnan már gyermekléted lát

Szemek nélkül.

Majd,

Újra nyiss ajtót

Mielőtt valaki rád nyitna.

A tanítvány dala

Vonásaid vígaszaim.

Álarcukat vetve

A remény borul rájuk,

Miközben a teremtetlen Jó

Fölötti búban epednek.

Majd,

Újra otthonra lelve,

Ráolvadnak nyelvemre

Lelkemből kiszakadva.

Véletlen vagy szerencse?

János

Isten kegyeltje

Sötétben

Tegnap este meglátogatott egy bukott angyal, leült mellém az ágyamra és tűhegyes ráspolyszerű szárnyival ölelt át. Testét nem fedte fel teljesen, füst borította jelenlétét.nem kérdeztem tőle semmit, mert éreztem hogy mindent tud rólam. nemtudtam miért jött. aztán nyugodtan elővette szerszámait amit emberek szívének kínzására kapott. mindegyik csillogott, a besurranó holdfény világította meg őket. valami földöntúli fém és gyémántszerű ötvözetből lehettek. ahogy karmaiban tarotta őket éreztem tiszteletét irántuk. volt köztük mindenféle: lyukasztó, nyúzó, zúzó, daraboló, de a legveszedelmesebb az egy préselő szerkezet volt. megmutatta, kezembe adta, éreztem földöntúli súlyát majd észrevettem hogy törött volt. elkezdett csendesen hang nélkül könnyezni, tűzcseppek hulltak szeméből. égette őt, s minél tovább könnyezett - mert neki nem szabad - annál jobban tüzesedett tekintete. marta lelkének sava. így nyílt meg. éreztem hogy magát kínozza vele, meg azt is hogy belenyugodott.mást nem mutatott magából, csak tekintetét. mikor rámnézett és kezembe adta a törött szerszámot "belédtört" - ennyit mondott, csak néztem és néztem, egy idő után már másra nem emlékszem csak arra hogy tűz-színű pupillái nagyobbodnak, csak őket látom, mintha elmerülnék bennük.

S fejest ugrottam a tűz tengerébe, nem égetett, éltetett, lüktetett, mint a szív dobogása.
Alámerültem.
Utaztam belsejében, kinyitotta kapuit, megmutatta pillanatait.
Láttam hogy ő találta fel a szerszámokat, büszkélkedett.
Sokezer éven át tartó kisérleteivel fejlesztette tudományát,
S élvezte a sötét nagyúr adományát: szabadságát a szívekbe ki- és bejárását.
Hatalom, erő, félelem-nélküliség, s a mindent legyőző Vágy.
Majd, lelke legmélyén szörnyű kapukon, hidakon, falakon átkelve egy könyvre mutatott.
Ezt mindenki elől őrizte.
Éreztem hogy teste rángatózik, vonaglik, küszköd létével ahogy felfedi titkait,
S meghal, ha mindent megmutat.
Kinyitottam.
A könyvben ez állt:
" Isten oldalán ne ismerj vágyat, csak szeretetet!
Soha ne feledd felnyitni szíved titkait minden pillanatban.
Kételyek mocsarában elnyel a mélység,
S úrrá lesz rajtad a külső sötétség"

S láttam őt buzgó kis őrangyalként mosolyokat építeni a gyermekek arcára,
Játszani a kedves végtelennel, alakítani a véletlenek útvesztőjét.
S láttam ahogy kulcsot kap a szívekhez - amit kevesen érdemelnek.
Szabad ki-be járást

Váratlanul elködösödött minden.
Izzadtam, gőzölgött lehelletem
Épphogy elégtem, és felismertem:

Halálra kínoztatta magát velem.

Utolsó pillanataiban megnyílt egy élőnek,

Isteniként akart meghalni.

A könyvében olvasottak visszhangzottak fejemben...

Szokás

Beletévedtem egy mosolyba,

S az izmaimba kapaszkodva, inaimat karcolva

Leesett arcomról

Körmei alatt véremmel

Vissza a Ráncok Tengerébe.

Ott megbámulták,

Furcsálták miért ragaszkodott ennyire.

Ő rájukmosolygott,

Mert kezetben mást nem tehetett

Csak a megszokottat.

Aznap álmában rólam álmodott

Magával vitt a Holdra.

Szerteszét szaggatuk a világ értelmét

Hány és hány dimenzión át!

Álmában megmutatta a sebeket amit rajtam okozott,

Véres körmeit.

Hirtelen felébredt.

Fejreállt,

És csak nevetett, nevetett, nevetett...

Körbenállták, megbámulták, nem láttak még ilyet

Ennyire szomorú ívet, nem ismertek.

Halált, nem-létezést, élet-ellentétet sejtettek.

Elkezdtek félni, aggódni, merésztelenül mosolyogni,

Lassan, fokozatosan-ahogy megértették illúziójukat

Szomorúság kövesedett döbbent arcukra.

S a fejreállt most rokoníveket látott.

Illúziók tükörfényében fürdött.

Mégis,

Ő volt az egyetlen aki nevetett.

Másnap meglátogatott és elmesélte

Hogyan változtatott meg egy világot

Véremmel a körmei alatt.

Rilkének

Vakon élünk

Mert a dolgokat önvalójukban soha nem láthatjuk.

Pillanatokra megvilágosodhatunk

S érzékelhetjük a végtelent

A legapróbb csodákban.

És közben vigyáznak ránk a fák,

Csillagokon túli világokról mesélnek a virágok,

S minden egyes fűszál keblet ajándékoz

A reggeli harmatnak csendesen, szelíden

Hogy az tükrözhesse milliónyi értő szemében

A madarak reptét, érezhesse éneküket.

Mintha bennük születne s halna meg

A Földanya kíváncsisága

Minden áldott reggelen.

Közben pedig,

A végtelen suttog

A kiválasztottak fülébe

Ami a Te arcodat edzette,

Tekinteted élesítette,

S éteri elszántságra tanított -

A fájdalomban áldást találni,

A puszta könnyekben vígasztalást lelni,

A dolgokat a "szív karátjával mérni"

Félelem

Csak a meg-nem hozott döntéseken

Nem látunk túl.

Mint megmászhatatlan hegyek

Tornyosulnak elénk.

Nyomása meg nem szünik.

Megrémülünk,

Pedig semmi okunk rá.

A döntés

Ledönti a hegyeket is,

S megszünik a vakság.

Béke költözik a szellembe

A szívbe.

Legbelülről

Bennünk lakozik a végtelen

Szívünk legeslegközepén.

És csak az elejét meg a végét látjuk,

A csendet.

A legbelső csendet.

A csendet amit minden egyes türelemmel töltött perc elvégtelenít.
Hogy mi az Élet iránti áhitat?

A Csend.
A legbelső csend, ami mindennek a kiindulópontja és legvége.

Ok

Harcos voltam, az egyik legnagyobb a nem-létezők között

Az igazság tüze égett szemeimben, és bátorság éhezett ereimben.

Vívtam, küzdöttem a Szeretetért angyal-létemben, s néha őriztem is.

Értelem hegyeit jártam, Bölcsesség és Élet folyóiból ittam, nagyon szerettem.

Egyszer egy kis csipkebokornál lankás folyóparton álomba szenderedtem

Álmomban egy fura jelenséget láttam: színpompás folyosót, s valami út-féle remegett.

Kétkedve ébredtem - tisztán emlékszem ezt kérdeztem: Teszek-e eleget?

Hirtelen döfést éreztem hátamban, s a kard hegye már a bal mellemnél fénylett,

S a legnagyobb fájdalmam pillanatában egy tekintetet láttam.

Hogy kiét? Istenét, Ördögét, vagy a Tiédet?

Nem tudom, de megkívántam, s mert vágyam született,

A Teremtő élettel büntetett.

A könnyek íze olyan mint a folyóé amit odaát nagyon szerettem.

Minden egyes Bölcsesség-cseppet amit akkor megittam,

Most ki kell könnyeznem.

Talán így tápláljuk az Élet folyóit odaát,

Innen mi emberek.

Mert csak a legtisztább út járható a két világ között,

És a könnyeknél tisztábbat én nem ismerek.

Föld

Nincs is a Földünknél királyabb hely,
hiszen minden egyes esőcsepp Őt koronázza...

Illúzió...

Csak a tiszta léleknek jár szín,
Szemünk árulja e titkot.
Nézd az állatot csodáld a levelet, fát s virágot!
De csak csendben,
Áhítattal tükrözd a világot,
Szemedben.

A szív mélyéről kirobbanó tüzijátékok rajza az égen

...megrendítő volt látni azt a rajzolatot amit egy alacsonyan repülő seregélyhad szétszakadása festett az égboltra. fergeteges hangja volt. a Collins avenue-n tombolt a jeges szél, keserü illatokkal keveredve hozta messzi halászhajók rozsdás reménybűzeit. érintése olyan volt mint a félelemtől felbátorodó ösztöné mikor valami olyasmitől szakad el, amitől egész életében függött és szíve legmélyén kincsként őrzött. szinte rémülten üvöltött, s torkából olyan hangot adott ki hogy a tér beleremegett. így markolt a seregélyek legbensőibe, s szakította tüzijátékká útjaikat...mérhetetlen a szív, mint a világegyetem. egy-két őslenyomatot hordoz magában csillagképekként, s ha továbbtekintünk: felfedezhetetlen, mint útunk amin elindultunk hogy a legvégső áldozatai legyünk, Istené.