A vadhús-pillangónak

Valóságok nyílnak, s tűnnek mintha egy hosszú

zárt tükör-ajtókkal díszített folyosón sétálnék magamban.

S, már nem tudom hogy melyik képemet ragadjam.

Gyötörnek.

Ha közel érek egyhez, mindig magamat látom,

aztán kezem nyújtom, s a kép eltűnik

mint egy álom.

Új ajtó fogad...

Sokszor látom arcomat torznak, s a torzulás ívét szépnek,

mert az ívben rejlik az igazság, felismerés, szabadság.

Nyújtom a kezem, s lépek.

De ma csak egyet.

Egyetlenegyet,

mert fura gondolat ötlött az agyamba:

Nem leszek a végtelenség rabja!

...csönd...

Aztán, mint a legnyugodtabb éjszakán egy hirtelen villámcsapás

Úgy vág ketté a gondolat:

Merre van Ő?

Kétség, harag és

borzalom-áradat.

Felnézek.

A tükröt látom megint.

Mégis továbbléptem, de mikor?

Nem emlékszem, csak nézem szemben torz énem

Amit a tükür-világ mutat.

Magamnak csinálok valóság-kapukat,

és utat,

képtelen végtelen világokat.

S, nem engedem el

ragaszkodom, mint gazdag a pénzéhez.

Több és több kell!

Megszámlálhatatlan valóság-ív

melyekből teljessé teszem önmagam.

Tökéletessé soha.

Ma úgy éreztem angyalok nyitottak meg egy kaput,

pedig csak két kisgyermek kívánt tiszta szívéből jó napot.

Emlélszem hogy a gondolataimról azonnal megfeledkeztem

Boldogságot éreztem, sugárzásukat.

S, egy pillanat alatt letisztult előttem:

Ha hegy lennék, egy pici forrást eresztenék,

a legtisztább vizűt ami valaha született.

Édeset, kellemeset, nyugtatót, varázslatosat.

A legzordabb erdőmben rejteném

A legszörnyőbb sötétben,

Hová még az állatok sem merészkednének,

Mert nem más őrizné mint a Halál.

Csak hajnalban napfelkelte előtt eredne,

a vize emberre mérgező lenne.

De akinek lenne bátorsága felkeresni,

és megkóstolná,

a boldogságba halna bele.

Egy korty, és megszünne, értelmét vesztené

minden kétség és félelem.

A szív beteljesedne.

Az ember pedig ruháitól megszabadulva

minden sejtjében érezné a levegőt.

S, meglátván az első fát

Térdre borulna magasztossága előtt,

Örömkönnyekkel itatná kérgét.

Aztán,

a boldogságtól,

az élet puszta rezgésétől,

a valóság csodájától

libabőrözve és mosolyogva

megmászna,

majd tetőmre érve

belehalna a napfelkelte fennségébe

azzal a tudattal hogy: megérte!

S, ahogy az első sugarak fénnyé bontanák testét,

mosolya szívárványként tündökölne

karmájának ívén.