Szokás

Beletévedtem egy mosolyba,

S az izmaimba kapaszkodva, inaimat karcolva

Leesett arcomról

Körmei alatt véremmel

Vissza a Ráncok Tengerébe.

Ott megbámulták,

Furcsálták miért ragaszkodott ennyire.

Ő rájukmosolygott,

Mert kezetben mást nem tehetett

Csak a megszokottat.

Aznap álmában rólam álmodott

Magával vitt a Holdra.

Szerteszét szaggatuk a világ értelmét

Hány és hány dimenzión át!

Álmában megmutatta a sebeket amit rajtam okozott,

Véres körmeit.

Hirtelen felébredt.

Fejreállt,

És csak nevetett, nevetett, nevetett...

Körbenállták, megbámulták, nem láttak még ilyet

Ennyire szomorú ívet, nem ismertek.

Halált, nem-létezést, élet-ellentétet sejtettek.

Elkezdtek félni, aggódni, merésztelenül mosolyogni,

Lassan, fokozatosan-ahogy megértették illúziójukat

Szomorúság kövesedett döbbent arcukra.

S a fejreállt most rokoníveket látott.

Illúziók tükörfényében fürdött.

Mégis,

Ő volt az egyetlen aki nevetett.

Másnap meglátogatott és elmesélte

Hogyan változtatott meg egy világot

Véremmel a körmei alatt.